Arany János születésének 206. évfordulója.
VÖRÖSMARTY Mihály és Petőfi Sándor mellett ARANY JÁNOS a XIX. század harmadik nagy magyar költője. Elbeszélő költeményei a magyar epika csúcspontjai. Lelkekbe vésődő meséket költött, halhatatlan magyar alakokat teremtett, ragyogóvá tette a multat. Hol borús képzeletének képeivel népesítette be történeteit, hol humorának aranyszálaival szőtte át mesemondását. Kompozícióinak tökéletessége, előadásának varázsa, verselésének értékei elavulhatatlanokká teszik költeményeit. Munkáiból örök költői szépségek tűnnek elő.
Arany János 1817 március 2-án született Nagyszalontán, Bihar megyében. Egyik ősét I. Rákóczi György erdélyi fejedelem emelte nemességre 1634-ben, de ezt a nemességet a XVIII. század kormányhatóságai kétségbevonták, hiába tiltakoztak ellene a család tagjai. A költő atyja, Arany György is, hasztalan kereste nemességét. A hosszas pör szegénnyé tette a családot, Arany Györgynek már nem maradt egyebe, mint egy kis háza és néhány hold szántóföldje. A parasztsorban élő öreg földműves sok nélkülözéssel küzdött, de azért sorsában megnyugodva élt feleségével, Megyeri Sárával. Tíz gyermekük közül csak a legidősebb és a legifjabb maradt életben: Sára és János. Az öreg szülők féltő gonddal nevelték legkisebb gyermeküket, iparkodtak beleoltani református hitük minden buzgalmát. A kis fiú zsoltárokat énekelt, bibliai történeteken épült, olvasni is megtanult atyjától. Mikor hat éves korában iskolába adták, mindjárt felébredt irodalmi érdeklődése; mohón kutatta a ponyva termékeit, megpróbálkozott apró történetek versbe foglalásával.
Forrás: https://www.arcanum.com/…/arany…/arany-janos-elete-1EC9/
„…A könyvtáros pedig az az ember, akinek a könyv olyan táplálék, szenvedély, sors, szerelem, gyönyör, mámor, kaland és végzet, mint tengerésznek a tenger, parasztnak a föld, a kertésznek a növény. A tudós a könyvet csak anyagnak veszi: megnézi, olvassa, idézi és félreteszi; a költőnek a könyv csak mű: teremti és elfelejti; a tanítónak csak eszköz: merít belőle és továbbadja; a közönséges embernek csak iparcikk: olvassa és élvezi. Senki nem nyúl úgy a könyvhöz, mint a könyvtáros, oly csendesen és lassan, ahogy az ember csak örök dolgokhoz nyúl: tengerhez, asszonyhoz, földhöz….” /Hamvas Béla/